Ez a blog a családunkról szól. Néha kreatívkodva, néha csak simán írva és fotókkal illusztrálva, de mindig a CSALÁDUNKról. Köszi, hogy benéztél.
RSS

2009. március 17., kedd

Tesómék babája...

... sajnos még nem erre a világra kívánkozott. :-(
Tegnap hajnalban Szidit be kellett vinni a kórházba, mert elvetélt. :-( Már tegnap meg is műtötték. Annyira sajnálom!

Szidi, itt is elmondom: tudod, hogy ezt mi is végigéltük, Veled érzünk. De azt is tudod, hogy mára már nyoma sincs nálunk... :-) Hamarosan Nálatok is lesz egy vagy több kis eleven poronty, és ez a mostani fájdalom már "csak" egy rossz emlék marad. Mielőbbi gyógyulást kívánunk a testednek és lelkednek is!

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Vikici megint "nagyobb" lett... új lépcső a fejlődésében :-)

Ma volt a második nap, hogy már teljes napot volt Viki is bölcsiben. Nagyon jól megy eddig a dolog (kopp-kopp-kopp), jól érzi Magát, alszik is, nagyokat eszik és jókedvű este is, látszik, hogy fel van dobva. Mindettől függetlenül azonban ma egy új fordulatot produkált!

Amikor megérkeztem, meglátott az ajtóban, szélesen vigyorgott, mutatta a gondozónőknek, hogy "anya", majd NYUGODTAN ELINDULT A MÁSIK IRÁNYBA, HOGY TOVÁBB JÁTSSZON. :-D Olyan édi volt. Aztán Angi is észrevett, és szaladt oda. Erre kijött Viki is. Pont rosszkor értem oda, ugyanis rajtunk kívül még 3 gyerek és szülei voltak az öltöztető helyiségben, ami amúgy sem túl nagy. Ugye a két gyereket egy embernek öltöztetni néha embert próbáló feladat, míg Angit próbálom becserkészni, addig Viki épp a kukába szeretne rámolni, esetleg oda betenné a többi gyerek cipőjét, vagy hasonló. Ha pedig Vikivel foglalkozok, Angi mindenáron "ki szeretné olvasni" a bölcsis füzetét, de úgy, hogy a matricákat is kiszedje belőle... na, ezek mellett okos apuka előveszi a kisfiának a gumicukor alapú cumit (biztos mindenki ismeri, a mi gyerekkorunkban is volt ilyen)... persze, minden gyerek szája tátva, csöpögő nyállal nézik, ahogy XY gyermek elkezdi nyammogni... leszerelem a gyerekek nyálcsorgatását (bár azt sem tudják, mi a cukor. Ugyanis az én lányaim cukrot még soha nem kaptak, komolyan, Angi sem. Szerintem nem is tudná hogy kell megenni, tuti lenyelné. Csokit szoktak kapni mértékkel, de a cukrot elkerüljük, amíg lehet. Tudom, hogy el fog jönni a pillanat, amikor majd már nem lehet, de addig legalább ne én, a szülője legyek az, aki ilyennel tömöm. Ha más úgy gondolja, hogy az a jó megoldás, ha úgy megy a bölibe a gyerekéért, hogy rászoktatja, hogy mindig visz valamit - ráadásul édességet -, az a magánügye. De annyi tekintettel lehetne, hogy legalább ne más gyerekek előtt adja oda, ráadásul tömegben! Na mindegy!)
Szóval... leszerelem a gyerekek nyálcsorgatását, erre előkerül egy csoki. Hát kész, ez annyi volt. Viki, ahogy felemeltem vágyakozóan ábrándozó állapotából, hihetetlen dühben tört ki, elkezdett csapkodni, ordítani, hogy "Add ide". Annyira ledöbbentem, hogy először le sem tudtam reagálni. :-( Eddig Neki hisztirohamai még nem voltak, nyilván tudtam, hogy lesznek, de valahogy még és most és itt és ekkor és így nem számítottam rá. Közben persze Angi már beöltöztetve, kabátba, sapkába. Ő bemelegszik, Vikit képtelen vagyok öltöztetni, mert ordít és csapkod, mindezt nem kis közönség előtt. Oké, akkor ajtó ki, Angi csüccs le az ajtó előtt a padra, ajtó vissza, Vikivel valamit kezdeni kell. Ekkor már kezdtem felocsúdni, hogy miről is van szó, és kezdtek előjönni a már jól bevált praktikák is a döbbent agyamba. Első próbálkozás: figyelemelterelés - ijedten mondtam Neki, hogy hú, Angi elment... na erre kicsit ledöbbent, ezt kihasználva kabát gyorsan fel... de elég gyorsan "Magára talált" és folytatta, ezért a sapkára és sálra már esélyem sem volt. Oké, gondoltam, most már ki kell menni Vele, egyrészt hátha a levegő is segít, ne ijessze meg a többi gyereket, meg Angi miatt is aggódtam, nehogy elcsászkáljon. (Ekkor apuka úgy gondolta, hogy enyhíti az Általa okozott feszültséget, és megkínálta Vikit egy másik cumis cukorral... ááááááááááááááááá................ nem, köszönjük szépen, nem!) Kapucni a fejére, kimentünk. Ott letenni még mindig nem tudtam a padra, hogy sapkát adjak rá (ekkor már öklendezett a hisztitől), ezért jött a kettes számú praktika: leállítottam, leguggoltam elé az Ő magasságában, nyugodt hangon beszéltem Hozzá, vígasztaltam és magamhoz öleltem. Ez hatott! Kicsit megnyugodott, már fel tudtam venni úgy, hogy nem kapálódzott, egyre kevésbé is sírt, egy darabig még hüppögött a vállamon. Egyre jobban alakult a dolog, bár Angi ekkorra már elég türelmetlen volt. :-) Sapka is fel tudott kerülni, és szépen kiballagtunk a kocsihoz.
Itthon volt még néhány akció, rendszeresen a földhöz vágta Magát, ha valami nem úgy volt, ahogy szerette volna. De itthon megtehettem, hogy megmondtam, hogy márpedig ez így és így lesz, ha nem tetszik, akkor tombolja ki Magát. És ahogy látta, hogy nem hat rám, érdekes, pillanatok alatt megnyugodott. :-)
Most már nevetek rajta, de az első ma megdöbbentett. Valahogy még nem számítottam rá, nekem Ő még mindig a picike. :-)
Na de nem baj, most várom a következőt, hogy jól lefotózzam, utána pedig meg fogom szkreppelni, hogy pár év múlva megmutathassam majd Neki, hogy mit alkotott. :-)

Angiról pedig azt szeretném még, hogy azt mondták, hogy kis anyáskodó Vikivel bent. De annyira, hogy még akkor is betakarja, ha Viki azt nem akarja. :-) Addig nem hajlandó lefeküdni sem! :-D

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...