Ez a blog a családunkról szól. Néha kreatívkodva, néha csak simán írva és fotókkal illusztrálva, de mindig a CSALÁDUNKról. Köszi, hogy benéztél.
RSS

2009. március 29., vasárnap

Utólag mindig a jóra emlékszünk...

Mikor Vikicivel nemrég kórházban voltunk, megismerkedtünk egy kedves családdal, akikkel egy szobában laktunk. A kórház személyzete csak úgy hívott minket, hogy a "rotások". Mi feküdtünk az egyes-, Ők pedig a hármas ágyon. Abban a pár nehéz napban olyan jó volt beszélgetni, néha nevetni kicsit... ha nehéz percek voltak, akkor is jól esett a másik együttérzése. Velük örökítettem meg egy oldalt:
*Feladatsoros kihívás 1 (scrapbook.hu)

Kellékek:
- hátterek: NBK
- szalagok, betűk: Shabby Princess
- ágacska: Mimilou Designs/ATouchOfSpringEl
- madárka: LeScrapdePetit/Collaboratif_Tropicana_Part1

Az oldal eredeti méretben letölthető innen.

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 27., péntek

Angi mától a BVSC kis úszója :-))

Az úgy kezdődött, hogy Angi születésétől fogva kiskacsa volt. Többször lenyűgözött minket és a családot azzal, amit a vízben művelt. Emiatt nagyon vártuk már, hogy akkora legyen, hogy úszni vihessük végre. Háááát, ez általában 4 éves kortól kezdődik, de azért mi már most megpróbáltuk. :-)

Ma voltunk a BVSC uszodájában próbaúszáson. Apa is jött, ki nem hagyta volna. :-) Sőt! Olyan volt, mint egy szűzlány, aki az első randijára megy: pisilni-kakilni kellett, és 5 percenként közölte, hogy "Anya én úgy izgulok". :-D Én is izgultam, és nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz.
Fantasztikus élmény volt! Fel voltunk rá készülve, hogy el fognak minket egyelőre utasítani, mondván, hogy várjunk még egy kicsit ezzel. Persze nem a gyerek vízhez való viszonya miatt tartottunk ettől, hisz az vitathatatlan. Inkább azért, mert azért ott mégiscsak már javában ovis, 5 éves gyerekek voltak, Ő meg akárhogy is nézzük, még csak 3,5 (lesz május 28-án!). Ő még nem tudja, hogy milyen az, amikor egy edző "dirigál" és neki azt kell csinálnia, meg ilyenek... valamennyire beigazolódott a sejtésünk, mert kicsit fegyelmezetlenebb meg figyelmetlenebb volt a nagyoknál, dehát közel sem annyira, mint amire számítottunk. Bennünk volt olyan félelem is, hogy esetleg nem megy be nélkülünk a vízbe, vagy ki akar jönni, vagy ilyesmi. Erről szó sem volt! Mondjuk nem érte meglepetésként, mert útközben szépen elmagyaráztuk Neki, hogy mi fog történni.

Nem is tudom igazán leírni az egészet. Nekem ez olyan leírhatatlan, vagy még nem dolgoztam fel... Nem lehet elmondani azt az érzést, amikor a kicsi (méretben nagy) lányomat nézem felülről egy tribünről, rettegek, hogy "jaj, csak nehogy megbotoljon, és nem veszik észre, és megfullad, én meg nem érek oda"..., közben szurkolok Neki tiszta szívemből, mert akarom, hogy felvegyék, mert akarom, hogy jöhessen, mert olyan boldogan sikongat, annyira imád a vízben lenni, Neki ez az eleme! És sírni tudnék többször is, hogy istenem, Ő az én kicsi lányom, most született, és már itt tartunk... közben nevetek, mert annyira édes... Nagyon vegyes érzelmek, és hihetetlenül jók! Fantasztikus dolok szülőnek lenni!

Na, de hogy visszatérjek a történtekhez: utána mindkét edzővel beszéltünk külön-külön. Egyikük azt mondta, hogy az egyből lejött, hogy a vízzel nem lesz problémája, kicsit még oldódnia kell beszélgetés terén, de ezzel nem lesz baj, ez is meglesz. Másikuk szintén azt mondta, hogy a vízzel gond nem lesz, kicsit még figyelmetlen, dehát ez nyilvánvaló, hisz kicsi még. Egyöntetűen azt mondták, hogy menjünk jövő héttől az edzésekre. :-)

Nagyon örülünk. Utána is olyan kis feldobott volt, az öltözőben öltözés közben elkezdett boldogságában viháncolni, nagyon örült. Olyan jó ezt látni.

Egyébként nagyon meglepődtem. Én azt hittem, hogy ilyen kicsiknél még csak pancsizás lesz. De nem! Ilyen gyakorlatokat tanultak:
- felfekvés a vízre, edző a fejénél fogva húzta egyenesen, spirálban, hason és háton
- hullahopp karika a vízre, víz alá merülve kellett belemenniük, majd kijönni
- körbeálltak, és le kellett menni a víz alá, verseny volt, hogy ki bírja tovább
- versenyfutás a vízben

Ezek után pedig szabad játék a nagymedencében. Ami nagyon kellett Anginak, mert alig várta, hogy labdázhasson. :-) Szóval, szerintem nagyon komoly volt az egész ahhoz képest, amire én számítottam, és tetszett az óra felépítése is. Hetente 2-3 edzés lesz, egyik héten kettő, és minden második héten 3. Kedden, csütörtökön és pénteken fogunk járni, már egy anyukával és kisfiával is megismerkedtünk, Ők is ezeken a napokon járnak. :-)

Azt hiszem, megint egy kicsit más lesz az életünk, egy új tényező lépett bele, ami úgy érzem, fontos szerepet fog kapni. :-)

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Simon új blogja

Akik ebben a hobbiban "mozognak", élnek, mind ismerik Simon nevét... hát még a gyönyörű bélyegzőit. :-)
Nos, most már kihívásai is lesznek! (Biztos gyönyörűséges bélyegzők lesznek majd a nyeremények. :-) ) Izgi, én tuti benézek, és ha tudok időt szakítani, talán részt is veszek majd néhányon. :-)

Az új blogján - ahol ezek a kihívások lesznek április 1-től - most közzé tett egy candy-t is. Nézzétek meg, és próbálkozzatok Ti is. :-) Sosem lehet tudni.

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Házassági évforduló

Tegnap volt a házassági évfordulónk, a negyedik. Mivel az esküvőnk majdnem egybevág a gyerekek korával, így eddig igazán egyik évfordulót sem ünnepeltük meg. Minden évben volt valami nagy esemény, ami elnyomta ezt. :-) Most azért legalább arra törekedtünk, hogy megadjuk a módját, és ebbe belevontuk a gyerekeket is, hisz ez Őket is érinti. Lassan kezd kialakulni, mi is lesz a tradíciónk minden évben ezen az ünnepen. :-) Ünnepi vacsora együtt a gyerekekkel, tortával. Így már tegnap is megünnepeltük, sajttortát sütöttem, rátettünk egy 4-es gyertyát, és a lányok többször is elfújhatták. :-) Olyan édesek voltak. Anginak próbáltuk elmesélni, hogy mit is ünnepelünk... idővel meg fog benne érni, hogy mit jelent ez.
Aztán jövőre, ha már Ők is nagyobbacskák lesznek, szeretnénk megszervezni, hogy ebből az alkalomból egy napot és éjszakát kettesben tölthessünk ilyenkor Apával. :-) Ez majd persze nagyban fog a nagyszülők segítségétől függni, de Rájuk eddig is mindig számíthattunk.

Fotóim most sajnos nincsenek, mert kölcsön van adva a gépünk. Viszont van egy oldalam, amit Apának dobtam össze az alkalomból:
QP - Scrapbook.hu
Én pedig csokit kaptam. :-)
És közösen vettünk egy Rumtopf készletet, amiben karácsonyra-szilveszterre mennyei itókát készülünk érlelni. :-)

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 25., szerda

Születés- és név-

Tegnap reggel 8:05-kor megszületett sógornőmék kislánya, Barcza Zita. :-) 56 cm és 3300 gr. Remélem, ma bejutunk Hozzájuk, hogy láthassam élőben is, annyira édes. Az Apuka készített egy-két fotót mobillal, mutatok egyet:
Nagyon izgultunk Értük, mert már Ők is túlhordásban voltak, nem akart kijönni a kisasszony. :-) Végül nem is tudom a részleteket, hogy hogyan lett meg, de ha bejutunk ma, akkor majd kifaggatom Petrát, mert nagyon kíváncsi vagyok.
Bár mi már nem szeretnénk több babát, azért ilyenkor úgy megdobban a szívem, előjönnek az emlékek, amikor a lányok voltak ilyen kicsik... és nem is volt régen! Pedig néha úgy érzem, mintha ezer éve lett volna, néha meg úgy, mintha tegnap. :-)
Mostanában érzelmi kitöréseim vannak amúgy... minden nap legalább egyszer rám tör a gondolat, hogy milyen hihetetlen mértékben imádom a lányokat. :-D Persze, eddig is imádtam Őket, de nem fogalmaztam ezt meg külön minden nap. :-) Lehet, hogy a tavasz hozza ezt is (a fáradtsággal együtt)?

Tegnap így dupla ünnep volt, mert Papa névnapja is volt, boldog névnapot, Papa! (kapott is egy új unokát, nem rossz ajándék, ugye? :-D)

Ma pedig Iri mama névnapja van! Mama, Neked is nagyon boldog névnapot kívánunk!

Sok-sok puszi mindenkinek! :-D

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 22., vasárnap

Egy összetört álom

Karácsonyra kaptam a sógornőmtől, Sziditől két képet. Az egyik képen anyukám és a vér szerinti apám szerepelt, esküvői kép volt, a másikon pedig anyu fiatal korában. A másodiknak nagyon örültem (nyilván szkreppelési céllal kaptam őket, hisz ismeri Szidi a hobbim), de bevallom, az esküvőire nem is néztem szívesen, és igazából nem is tudtam, mit kezdjek vele. Ehhez hozzá tartozik, hogy az apánk (nem is igazán szeretem így szólítani) SOHA nem foglalkozott velünk, igazából csak vér szerint az apánk, amúgy teljesen idegen. Az öcsém - inkább Szidi kezdeményezésére - megkereste nemrég, de visszautasította a közeledését... pedig már régen nem lenne "gondja" velünk, de még most, felnőttként sem kíváncsi ránk. Én tavaly nyáron az apai unokatestvéreimmel vettem fel a kapcsolatot, de Ők is elmaradtak, amit abszolút az apámnak tudok be, ezért nem is erőltetem. Ez van. :-(

Szóval, ott tartottam, hogy ránézni sem szerettem erre a képre, nemhogy megszkreppelni. Aztán arra gondoltam, hogy a gyerekeim nem is tudják, hogy elvileg van még egy nagypapájuk, pedig joguk lenne hozzá. De ha már így nem kapnak belőle, legalább fotón hadd láthassák majd. Másrészt pedig anyukám kedvéért is szívesen készítettem el végül... hisz valószínűleg akkoriban Neki ezek a percek ugyanolyan reménnyel teli percek voltak, mint mindannyiunknak. Ugyanúgy egy szép családról, szép életről álmodott, mint mindenki. Csak Neki nem úgy sikerült. :-( Lehet, hogy szép volt, de sokkal nehezebb, mint annak, aki családban nevelheti fel a gyermekeit.

Ezért aztán mégis készült erről is egy oldal. Most már így utólag úgy gondolom, hogy a scrapbook albumunk nem lett volna teljes enélkül az oldal nélkül:

Az alap egy fekete-fehér karton (Rayher), arra ment egy kapcsos zárójel-formára vágott textúrázott okker bazzil karton. Mindkettő széleit krétáztam. Aztán következett egy tortapapír. A fotó felső részére indákat bélyegeztem (a bélyegzőket a scrap-bazártól vettem), szintén körbekrétáztam, és aláragasztottam egy fekete kartont, amit mintavágó ollóval vágtam körbe. Ezután jöttek a virágok. Nagy része művirágok szétszedéséből adódott, egy-kettőt (feketék) mintalyukasztóval vágtam. Közepükre került strassz, az ágas művirág egy-egy szirva bimbónak, stb. A virágok alá fekete chipboard indákat ragasztottam (kit klub). A címet nyomtattam szürkével, kivágtam, fekete alapra ragasztottam, majd újra körbevágtam, úgy került az oldalra. A cím felett egy kis rejtett szövegdoboz húzható elő:
Ezt fekete kartonra írtam fehér lakkfilccel, és szintén fekete chipboard van ráragasztva, ami tulajdonképpen a "fogójaként" funkcionál. És a szöveg rajta az alábbi (A "19" majd a dátum lesz, csak meg kell még kérdezni anyukámat, hogy mikor is volt pontosan.):
Az elkészítésben Toni oldalai inspiráltak. Szerintem gyönyörűségeket készít, imádom nézegetni a műveit.

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 20., péntek

Ajándékaim Zsuzsiéknak :-)

Már cirka egy hónapja voltak Zsuzsiéknál a név-szülinapok, amikkel el voltam maradva. Aztán nagy nehezen sikerült elkészülnöm... aztán sorba lettek betegek a gyerekek, itt is, ott is... na de azért hétfőn - amikoris már a szülinapja volt Zsuzsinak :-D - sikerült végre átadnom őket. Juhhéj! Ezeket kapták:

Zsuzsi a névnapjára egy kis minialbumot, aminek a kis zsebében van a család minden tagjáról egy fotó. Ezt bedobva a táskájába könnyen viheti Magával bárhová:
A szabásmintát Mesi terve alapján készítettem.
Az elejéhez először egy fehér papírra bélyegeztem egy pillangós bélyegzővel (scrap-bazár). Ezt aztán hődomborítottam, majd felragasztottam az album elejére és körbekereteztem arany színű kontúrmatricával. Szintén matrica a felirat és a hátulján a szív is. Az átkötőn a virág Rayher. Belül egy hobbiboltból vásárolt mintás és egy Rayher papírt használtam, illetve sk. virágokat rögzítettem miltonkapcsokkal. Szintén kontúrmatricákat használtam, illetve Ányi után a széleket végigvarrtam.
A képeket fotósarokkal rögzítettem, hogy bármikor cserélgethetők legyenek. Minden képet mintavágó ollóval vágtam és mindent krétáztam. A kis kártyákra a szalagokat csőszegecsekkel rögzítettem.

Pitymók a szülinapjára Elmo-t kapott, mert imádja:
Ez az Elmo degorgumiból készült. "Keze alatt" Pitymók fotója egy fekete kartonra ragasztva és mintavágó ollóval körbevágva. Mögötte a pöttyös papír igazából nincsen, önmagában a figura van, ami falra, vagy akárhová ragasztható (csak a fotó miatt tettem oda a papírt).

Kis Zsuzsi pedig nagy hercegnő-mániás (és már Angi is a nyomdokaiba lépett), így a névnapjára egy csillogó-villogó hercegnős mappát kapott:
A mappára még rákerült Zsuzsi fotója úgy, hogy körülvágtam mintavágó ollóval, körben a peremét beragasztóztam, és rózsaszínű csillámporba mártottam, így az is csilli-villi. :-) Alulra pedig rákerült, hogy "Rajzaim", mert olyan szépeket rajzol, gondoltam ebben gyűjtheti, és milyen jó lesz majd x év múlva elővenni. :-)

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 17., kedd

Tesómék babája...

... sajnos még nem erre a világra kívánkozott. :-(
Tegnap hajnalban Szidit be kellett vinni a kórházba, mert elvetélt. :-( Már tegnap meg is műtötték. Annyira sajnálom!

Szidi, itt is elmondom: tudod, hogy ezt mi is végigéltük, Veled érzünk. De azt is tudod, hogy mára már nyoma sincs nálunk... :-) Hamarosan Nálatok is lesz egy vagy több kis eleven poronty, és ez a mostani fájdalom már "csak" egy rossz emlék marad. Mielőbbi gyógyulást kívánunk a testednek és lelkednek is!

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Vikici megint "nagyobb" lett... új lépcső a fejlődésében :-)

Ma volt a második nap, hogy már teljes napot volt Viki is bölcsiben. Nagyon jól megy eddig a dolog (kopp-kopp-kopp), jól érzi Magát, alszik is, nagyokat eszik és jókedvű este is, látszik, hogy fel van dobva. Mindettől függetlenül azonban ma egy új fordulatot produkált!

Amikor megérkeztem, meglátott az ajtóban, szélesen vigyorgott, mutatta a gondozónőknek, hogy "anya", majd NYUGODTAN ELINDULT A MÁSIK IRÁNYBA, HOGY TOVÁBB JÁTSSZON. :-D Olyan édi volt. Aztán Angi is észrevett, és szaladt oda. Erre kijött Viki is. Pont rosszkor értem oda, ugyanis rajtunk kívül még 3 gyerek és szülei voltak az öltöztető helyiségben, ami amúgy sem túl nagy. Ugye a két gyereket egy embernek öltöztetni néha embert próbáló feladat, míg Angit próbálom becserkészni, addig Viki épp a kukába szeretne rámolni, esetleg oda betenné a többi gyerek cipőjét, vagy hasonló. Ha pedig Vikivel foglalkozok, Angi mindenáron "ki szeretné olvasni" a bölcsis füzetét, de úgy, hogy a matricákat is kiszedje belőle... na, ezek mellett okos apuka előveszi a kisfiának a gumicukor alapú cumit (biztos mindenki ismeri, a mi gyerekkorunkban is volt ilyen)... persze, minden gyerek szája tátva, csöpögő nyállal nézik, ahogy XY gyermek elkezdi nyammogni... leszerelem a gyerekek nyálcsorgatását (bár azt sem tudják, mi a cukor. Ugyanis az én lányaim cukrot még soha nem kaptak, komolyan, Angi sem. Szerintem nem is tudná hogy kell megenni, tuti lenyelné. Csokit szoktak kapni mértékkel, de a cukrot elkerüljük, amíg lehet. Tudom, hogy el fog jönni a pillanat, amikor majd már nem lehet, de addig legalább ne én, a szülője legyek az, aki ilyennel tömöm. Ha más úgy gondolja, hogy az a jó megoldás, ha úgy megy a bölibe a gyerekéért, hogy rászoktatja, hogy mindig visz valamit - ráadásul édességet -, az a magánügye. De annyi tekintettel lehetne, hogy legalább ne más gyerekek előtt adja oda, ráadásul tömegben! Na mindegy!)
Szóval... leszerelem a gyerekek nyálcsorgatását, erre előkerül egy csoki. Hát kész, ez annyi volt. Viki, ahogy felemeltem vágyakozóan ábrándozó állapotából, hihetetlen dühben tört ki, elkezdett csapkodni, ordítani, hogy "Add ide". Annyira ledöbbentem, hogy először le sem tudtam reagálni. :-( Eddig Neki hisztirohamai még nem voltak, nyilván tudtam, hogy lesznek, de valahogy még és most és itt és ekkor és így nem számítottam rá. Közben persze Angi már beöltöztetve, kabátba, sapkába. Ő bemelegszik, Vikit képtelen vagyok öltöztetni, mert ordít és csapkod, mindezt nem kis közönség előtt. Oké, akkor ajtó ki, Angi csüccs le az ajtó előtt a padra, ajtó vissza, Vikivel valamit kezdeni kell. Ekkor már kezdtem felocsúdni, hogy miről is van szó, és kezdtek előjönni a már jól bevált praktikák is a döbbent agyamba. Első próbálkozás: figyelemelterelés - ijedten mondtam Neki, hogy hú, Angi elment... na erre kicsit ledöbbent, ezt kihasználva kabát gyorsan fel... de elég gyorsan "Magára talált" és folytatta, ezért a sapkára és sálra már esélyem sem volt. Oké, gondoltam, most már ki kell menni Vele, egyrészt hátha a levegő is segít, ne ijessze meg a többi gyereket, meg Angi miatt is aggódtam, nehogy elcsászkáljon. (Ekkor apuka úgy gondolta, hogy enyhíti az Általa okozott feszültséget, és megkínálta Vikit egy másik cumis cukorral... ááááááááááááááááá................ nem, köszönjük szépen, nem!) Kapucni a fejére, kimentünk. Ott letenni még mindig nem tudtam a padra, hogy sapkát adjak rá (ekkor már öklendezett a hisztitől), ezért jött a kettes számú praktika: leállítottam, leguggoltam elé az Ő magasságában, nyugodt hangon beszéltem Hozzá, vígasztaltam és magamhoz öleltem. Ez hatott! Kicsit megnyugodott, már fel tudtam venni úgy, hogy nem kapálódzott, egyre kevésbé is sírt, egy darabig még hüppögött a vállamon. Egyre jobban alakult a dolog, bár Angi ekkorra már elég türelmetlen volt. :-) Sapka is fel tudott kerülni, és szépen kiballagtunk a kocsihoz.
Itthon volt még néhány akció, rendszeresen a földhöz vágta Magát, ha valami nem úgy volt, ahogy szerette volna. De itthon megtehettem, hogy megmondtam, hogy márpedig ez így és így lesz, ha nem tetszik, akkor tombolja ki Magát. És ahogy látta, hogy nem hat rám, érdekes, pillanatok alatt megnyugodott. :-)
Most már nevetek rajta, de az első ma megdöbbentett. Valahogy még nem számítottam rá, nekem Ő még mindig a picike. :-)
Na de nem baj, most várom a következőt, hogy jól lefotózzam, utána pedig meg fogom szkreppelni, hogy pár év múlva megmutathassam majd Neki, hogy mit alkotott. :-)

Angiról pedig azt szeretném még, hogy azt mondták, hogy kis anyáskodó Vikivel bent. De annyira, hogy még akkor is betakarja, ha Viki azt nem akarja. :-) Addig nem hajlandó lefeküdni sem! :-D

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 13., péntek

Tincitől kaptam

Ezt az oldalt pedig én kaptam Tincitől. A két képen az öcsém van a lányaimmal. Nagyon tetszik, itt is köszönöm szépen, Tinci.
*Kép egymásnak (scrapbook.hu)

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Magamra találok talán...

Pár napja mindenki jól van nálunk, lassan kezdem is elhinni. ;-) Tegnap még volt egy elég húzós napom (munkaügyben), de a vége nagyon sikeres és jó lett. Utána viszonylag hamar beájultam, de azért egy kicsit végre alkottam is (ma reggel pedig befejeztem). Az alábbi oldalamat Cielonak készítettem sok szeretettel:

Kellékek:
- háttér, szívecskés füzér, címke: Tempusfugit
- keret: Raspberry Road
- idézet: Jane Austin betűtípus
- címkén lévők: Plastique
*Kép egymásnak (scrapbook.hu)

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 9., hétfő

Az éjszaka

Utána már nem volt semmi. Apával visszafejtettük, hogy volt egy-két hasonló tünet a héten, ebből arra jutottunk, hogy valszeg Angin már csütörtök körül kijött a vírus (tehát akkor kaphatta el Vikitől, amikor még a lappangó időszakában volt, tehát amikor még igazán fertőz - így legalább logikus). A remény az, hogy Anginál eddig egy-egy tünet volt csak, lehet, hogy Ő néhány ilyen kis hányással/hasmenéssel meg fogja úszni? Vagy még csak eztán jön a java... de valamiért úgy érzem, hogy az előbbi, és Nála nem lesz olyan súlyos, mint Vikinél.
Reménykedünk.

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 8., vasárnap

Angi is???

Negyed órája Angi is hányt egy nagyon nagyot, megkezdődött a hasmenés is... görcsben van a gyomrunk, rettegtünk ettől még akkor is, hogy azt mondták, hogy csak széklettel fertőz már ilyenkor, ahhoz meg nyilván nem fért Angi... lehet, hogy már előtte megfertőződött, és idáig lappangott???

???????????

Ááááááááááá......... megint kérünk szépen egy kis drukkot...

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hazajöttünk

Már nem volt erőm este írni, de tegnap hazajöttünk végre a kórházból, Viki amilyen hirtelen lett rosszul kedden este, olyan hirtelen jött helyre (számomra ez felfoghatatlan, ha nem látnám, nem hinném el). Nagyon örültünk Neki. Először ide jöttünk haza, kipakoltunk, én gyorsan hajat mostam, mert már nem bírtam elviselni magam. Aztán mentünk Angiért a Papáékhoz. Ahogy odaértünk, a két gyerek az ajtóban egymásnak esett, és mondogatták, hogy "Agyi" - "Ugika", és úgy ölelték egymást, hogy még fel is borultak. :-D A mamának és nekem folytak a könnyeink a meghatottságtól, a Papát azért gyorsan kértem, hogy hozza a fényképezőt, úgyhogy meg is van örökítve, biztosan lesz belőle scrap-oldal is, mert ezt a pillanatot el kell tenni. Sosem fogom ezt a látványt és érzést elfelejteni, annyira boldog vagyok attól, ha látom, hogy ennyire szeretik egymást. Egyébként a kórházban is Vikinek minden reggel az volt az első szava, hogy "Agyi", mert hallotta a szomszéd ágyakon a többi gyereket, és hirtelen azt hitte, hogy a nővérét hallja. Utána Papáéknál vacsiztunk, lángost sütöttek a hazaérkezésünkre, olyan jó volt, hogy hirtelen nem kellett egyből azzal foglalkoznom, hogy mi legyen a vacsi a családnak!

Este én már fél 10-kor ágyban voltam, szerintem azonnal el is aludtam, és 11 órát sikerült aludnom (hála Apának, aki addig elrendezte a lányokat, hogy én tudjak pihenni, és megterített reggeli várt, mire felkeltem). Délelőtt Angika elment az unokatesójával (Kikiékkel) diavetítésre, mi meg Vikicivel elmentünk vásárolni, mert semmi nem volt itthon. És ma sem kellett főznöm, mert Ildi mama pedig ebéddel várt minket...

Rengeteg segítséget kapok a családunktól, mindkét oldalról. Hihetetlen sokat jelent ez nekünk ilyen helyzetekben is, és még egy csomó szempontból (nem tudnék például dolgozni sem, ha nem így lenne, mert az éjszakákai itthonról dolgozáson kívül, ha nappal is muszáj mennem ügyfélhez, akkor ugye kell felügyelet Vikinek, régebben Anginak ugyanígy). Nem tudunk elég hálásak lenni a három nagymamának és egy nagypapának, amiért olyan odaadóan segítőkészek, és mindig itt van közülük valaki, bármi problémánk van!!!

Sokan szorítottak nekünk barátok, ismerősök is, ezek is nagyon sokat számítanak, jó érzés az embernek, amikor összejönnek a dolgok. Rengeteg levelet, üzenetet kaptam.

Köszönjük!

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 6., péntek

Fordulatokban gazdag nap

A tegnap esti rosszulléttel éjfél körül lefeküdtem, majd fél egykor Viki nagyon elkezdett sírni. Periodikusan és keservesen, mint a bélbetüremkedésekor, és az is egyértelmű volt, hogy a hasa. Csak az nem, hogy most csikar a vírus miatt, vagy a megnagyobbodott nyirokcsomók miatt csúszhattak megint össze a belei??? Minden esetre én mindig az utóbbira gondolok (az a biztos, ha a legrosszabbra készülök és azt vizsgáltatom). Azonnal nyomtam a nővérhívót, és kértem, hogy nézzenek utána, hogy nem invagináció-e megint. Ő megnézte, de nem tapintott semmi rendelleneset, dehát egyrészt Ő nővér, másrészt tapintani sajnos akkoriban sem tudták, csak ultrahang mutatta ki. Eltökélt szándékom volt, hogy kiharcolok egy ultrahangot, így kértem, hogy hívja az ügyeletes orvost. Hívta is, de épp egy leukémiás kisfiút rendeztek, modta, hogy később. Aztán Viki pár perc múlva megnyugodott, és visszaaludt. Így szóltam, hogy akkor nem is kell jönni, mert ha az lenne, az nem múlna így el. Valszeg valami görcs volt. Én is visszafeküdtem.

Negyed négykor arra keltem, hogy hánynom kell... jól sejtettem este, én is megkaptam, de mostanra asszem ki is hevertem. Legalábbis már nagyon jól vagyok. Igaz, hogy napközben el akart küldeni a nagyviziten a doki (azt mondta, hogy vagy hazamegyek, vagy át a felnőtt belgyógyászatra), de mondtam, hogy adjanak egy kis időt, és rendbejövök. Hát, nem mondom, hogy nem voltak pokoli pillanatok, úgy rendezni egy beteg gyereket, hogy közben majd elájul az ember, vagy éppen hányni/hasmenni rohan... de estére azért csak én győztem. :-) Így maradhattam. :-) Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, mert a felnőtteknél sokkal könnyebben lefut, mint a gyerekeknél. És különben is, elpusztíthatatlan vagyok. :-)

Délelőtt levették megint az infúziót... na, ezek után nem sokkal újra jött két fosi, meg egy hányás. Levittem levegőzni, az is jót tesz. Aztán délben sikerült elaltatni, bár enni-inni nem igazán akart, így még elég rossznak tűnt a helyzet. És itt jött a nagy csoda! Aludt vagy három órát, Ő a kiságyban, én a széken az ágykeretére fektetve a rongybabáját, arra meg a fejem. És mire felkeltünk, mindketten SOKKAL jobban voltunk. Apa pont megjött (szigorúan csak szabad levegőn, a szobába nem jött be), így lementünk kicsit megint a levegőre motorozni. Vikinek azóta egy két fosija volt csak, de azok is elenyészők ahhoz képest, amit evett/ivott. Merthogy elkezdett nagyon jól enni és inni is! Most estére ki is szedték a kanült, abban a reményben, hogy már nem is fog kelleni, mert csak akkor teszik fel éjjel újra, ha nem iszik, és 3 dl-eket fofik... ez meg kizárt.
Most aludt el, ez nagyon durva Nála, Ő 8 körül legkésőbb már aludni szokott. De úgy fel volt dobva, meg olyan jó kedve volt, hogy nem bírtam elaltatni. És olyan jókat evett.

Most elkezdtem reménykedni, hogy ha éjjel nem lesz semmi, és holnap is ilyen jól lesz, akkor hátha holnap délután hazamehetünk...

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 5., csütörtök

És még...

Két fontos dolgot elfelejtettem: a vírus az elég jól ismert rota-vírus. És ami még nagyon fontos nekem, hogy itt érdekes módon nem jött ki a kanül (vagy branül vagy mittomén, hogy is kell hívni), pedig itt is én vagyok a gyerek anyja, és a gyerek itt is ugyanolyan eleven, mint a Madarászban volt... lehet, hogy mégis a bekötéssel volt a baj??? Mindegy már, csak ez nekem nem volt mellékes, mert kicsit marcangoltam magam emiatt...

És már kicsit hányingerem van... de remélem, ez csak a vacsi-saláta miatt, vagy csak már bebeszélem...

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fel és le

Úgy nézett ki a mai napunk, hogy már egyenes az út ahhoz, hogy pár napon belül kimehessünk... aztán délután (a semmi után) egyszer csak jött egy fosi... és még egy és még egy, végül másfél órán belül 7! Aztán egy hányás, még egy hányás, még egy fosi... eddig ez a mai mérleg, most újra infúzión lógunk. Pedig délben már levették, és úgy tűnt, hogy már "csak" azt kell elérni, hogy fenn tudjuk tartani az infúziós állapotot simán is evéssel, és főleg ivással (ezt folyamatos vérvétellel ellenőrzik egyébként).

Aztán szóltak, hogy ha rosszul vagyunk (mármint a szülők), akkor jelezzük, mert egy anyuka elájult egy mosdóba, egy apuka meg a folyosón. Az ágyszomszédunk szülei már betegek... kicsi az esély, hogy megússzuk.
Ezért Apát ma megkértem, hogy ne jöjjön. Ha hoz cuccot, akkor kimegyünk és szabad levegőn átadja, kint láthatja Vikit is (ha nincs infúzión, akkor kimehetünk sétálni, mert a levegő fontos). Amúgy meg ne jöjjön, ha esetleg eddig nem kapta meg, hátha még megúszhatjuk. Annyira nem szeretném, ha Angi is elkapná, meghát Apát is jó lenne megóvni.
Ja, és még egy jó oldalát találtam a dolognak: most eszek lelkiismeret furdalás nélkül. Minek koplaljak, úgyis ki fog jönni, attól nem hízok. :-D

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 4., szerda

Megint egy új "kaland"

Tegnap este szokásosan telt az este, vacsiztatás, fürdetés, meseolvasás... na, pont ekkor történt, hogy Vikici minden átmenet, rosszullét és egyéb nélkül egyszer csak egy óriásit odahányt a könyve elé az ágyába... hirtelen reagálni sem tudtam úgy ledöbbentem, mert semmi jele nem volt, vidáman telt előtte az este. Látva a "termést" azt gondoltuk, hogy csak egy gyomorrontás, mert egyértelműen látszott, hogy a vacsira főzött finomfőzeléket nem rágta meg rendesen. Nade végül rá kellett jönnünk, hogy itt valami másról van szó. Ugyanis hajnali 3-ig ez így ment. Ha adtam egy korty vizet, kijött. Ha adtam egy korty teát, kijött. Próbáltunk homeos hányingercsillapítót, B6 vitamininjekciót, mindent, ami csak eszembe jutott. És minden pont így vissza is jött. Hajnali háromra már támolygott a gyerek úgy legyengült, és bevonatos lett a nyelve is, egyértelműen látszott, hogy kezd kiszáradni.

Fogtuk, felöltöztettük, és bevittem a Madarász kórházba, mert tudtam, hogy kedden az az ügyeletes. Nem volt kérdés, vagy felvétel, automatikusan fel is vették, és kötötték rá az infúzióra (miközben a felvételi bürokratikus doksikat írták, Viki megint hányt). :-( A felvevő orvos dilemmázott, hogy felvegye-e, mert ha valakinek hasmenése is van, akkor nem mehet oda, a Lászlóba kell mennie. Vikinek nem volt még, de sejtette, hogy lesz. Végül amellett döntött, hogy oda felvesz. Első körben elküldött egy hasi ultrahangra, hogy az invaginációt azonnal kizárhassuk (ugye, mivel nálunk az bármikor újra megtörténhet). Szerencsére nem is volt, bár meglepett volna, ha lett volna, mert a tünetek abszolút nem arra utaltak (már rutinos vagyok ebben).

Bekerültünk egy olyan szobába, ahol volt rajtunk kívül egy nagyfiú, és még két kicsi, akiknek tüdőgyulladásuk volt! Nagyon ideges voltam, más se hiányzott, mint hogy vírust cseréljenek. Ekkor ugye már egy teljes éjszaka egy szemhunyást sem aludtam. A wc-bejárat melletti ágyat kapta Viki, amihez volt egy szék, én azon ülhettem. Asztal, hogy lehajtsam a fejem nem volt, az éjjeliszekrényen próbálkoztam - pár percet így is sikerült hunynom, de többet nem. Arra is rájötem, hogy tudok úgy aludni, hogy közben símogatom Vikit és nem támasztom meg a fejem. De már ekkor eléggé ki voltam purcanva, és hol volt még az este, sőt ki tudja, hány ilyen éjszaka vár még ott rám? Reggel bejött Apa, felváltott, elszaladtam haza cuccokért, majd vissza.

Aztán jött az, hogy Vikinek a hányás teljesen elmúlt, viszont elkezdett menni a hasa. Én ennek örültem, mert szerintem az még mindig jobb, de tartottam tőle, hogy átdobnak a Lászlóba... de nem... egy darabig, de erről később. Naszóval, Viki ettől olyan jókedvű lett, hogy egyszerűen nem bírtam Vele, és kitornázta a kanüljét (már az is nagy dolog volt, hogy az ágyban tartsam, aki ismeri, tudja, hogy miért). Hiába szóltam, elhanyagolták a kérdést, és mire végül leszedték, a gyerek teljes kézfeje, csuklója és alkarja megaduzzadt és kőkemény lett, ugyanis oda folyt az összes folyadék. Eldurrant az agyam, szóvá tettem. Erre a nővér beszólt, hogy én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam, hogy ne használja a kezét... ha valaki tudja, hogy egy alig 17 hónapos, baromi aktív és egy percig sem egy helyben maradó gyereket hogy lehet arra rábírni, hogy a jobb kezét ne használja (arra sikerült, hogy ne szedje darabokra csupa kíváncsiságból az egész tákolmányt), az mesélje el nekem. Erre az volt a válasza, hogy foglalkoztatni kell. Tényleg? Van ennyi idős ilyen gyereke? Foglalkoztatta már 9 órán keresztül megállás nélkül úgy, hogy egy pillanatra se tudjon a jobb kezével bíbelődni??? De akkoris ám, ha pisilni megy, egy keze maradjon a gyereknél felügyeletre... ó, először ezen akadtam ki.

Aztán egész napos rohangálás után sikerült elintéznem (és még ki is fogtam, hogy szabad), hogy bemehessünk jó pénzért az alapítványi szobába. Végre már költözhettünk volna is, ott esélye lett volna a gyereknek aludni végre (merthogy itt a zajban képtelen volt), és a kósza vírusoktól sem kellett félni. Erre a már fent említett "jóindulatú" nővér közölte, hogy mi az, hogy mi oda fel akarunk menni, mert ott nem lesz orvosunk, ha nem kérünk fel valakit, és nem egyeztetjük, stb. Na, erre már teljesen eldurrant az agyunk - ekkorra ugyanis már Apa is újra ott volt velünk: közöltük, hogy oké, ezt nem csináljuk tovább: ha ott nem lesz orvosunk, hülyék leszünk kifizetni ennyi pénzt érte. A jelenlegi helyen pedig nem maradunk, mert ott nincsenek meg a gyerek gyógyulásának a feltételei, hazavisszük saját felelősségre, és elvisszük máshová. Oké, akkor Ő hívja az orvost, igen, külön megkérném rá, kedves hölgyem.

Doktorúr bejött, szelíden, intelligensen megkérdezte, hogy mi a probléma. Elmagyaráztam Neki, hogy a gyerekem szempontjából mit érzek ellentmondásosnak, és mi a gondom (fentiek). Erre közölte, hogy miért ne lenne nekem meg ugyanaz az orvosom ott (és a nővér is, akinek emiatt ugye egy emeletet fel kellett volna jönnie hozzánk, asszem inkább ez volt a baj), és indult a kartonunkért, hogy átnézze. Visszajött, és kérdezte, hogy tényleg volt hasmenés? Igen, addigra már háromszor is. Hát akkor nem is maradhatunk ott, se lent, se fent (ahogy én azt már reggel sejtettem). Egyeztetett a László kórházzal, hogy jöjjünk át. Megkérdeztem, hogy ugyan, ha ez a konfliktus nincs, akkor mikor és ki vette volna észre, hogy nekünk át kell mennünk? Erre a válasz az volt, hogy "erre nem tudok válaszolni".... ....Így nem saját felelősségre hagytuk el a Madarászt, de megint nem jó élényekkel. :-(

A László számomra mérföldkövekkel jobb. ugyanúgy hárman vagyunk és ugyanúgy szék van csak a gyerekágy mellett, de itt legalább le tudok tenni egy pokrócot a földre, hogy ráfeküdjek, mert a higiénés körülmények vannak olyanok. És pontosan ugyanolyan betegséggel fekszenek a szobánkban a többiek, így nem fogjuke egymást megfertőzni. Úgy egyáltalán, abból, amit most látok, a két kórház eddig összehasonlíthatatlan.

Mostanra amúgy Viki egyre jobban van. 1 hetes benntartózkodást "jósoltak", de ha ilyen ügyes marad, hamarabb is mehetünk szerintem. Mostanra már a hasmenés is elmúlt (mára, eddig kopp-kopp-kopp), és nagyon jól evett este. Elaltatni nagyon nehezen tudtam, mert már annyira fáradt volt, hogy pont azért nem sikerült (vagy ha végre sikerült volna, tuti, hogy valaki felkeltette). Végül a babakorában alkalmazott tartással jött össze. Pfuuuu... ez is megvan.

Nemrég volt itt a nővérke, újabb adag infúziót kötött be Neki. Azt hittem, ma már nem kap többet. De állítólag egész éjjel menni fog.

Na, most megyek. Utoljára tegnap reggel 5:59-kor aludtam, asszem itt az ideje... még mindjárt feltesznek Vikinek egy pisizacsit, aztán leterítem a padlóágyra a plédlepedőmet, és gyorsan alszok egyet, amíg lehet, mert ki tudja mit hoz az éjszaka.

Szép álmokat!

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 3., kedd

Gyermek neurológus kellene...

Hmmm... egyszer írtam már erről, aztán kitöröltem, mert úgy voltam vele, hogy rossz nyelvek ne csámcsogjanak a gyereken... most mégis leírom, mert hátha van valakinek valami jó ismerőse.
Angikánk mekóniumos magzatvíz miatt kisebbfajta oxigénhiánnyal született, amiből aztán hipotónia lett. Hónapokig hordtuk Dévény tornára, mára úgy tűnik egy kívülálló számára, hogy teljesen olyan, mint a kis társai mind mozgásilag, mind szellemileg. Sőt! Nemcsak kívülállónak tűnik úgy, hanem többnyire a család is szembenáll velem, ha szóba hozom, hogy bármi nem stimmelhet Vele... márpedig ez így volt azelőtt is, hogy kiderült végre (miután hordtam mindenféle vizsgálatra, mert akkor is éreztem, hogy valami nem oké), hogy a hipotónia miatt nem mozgott úgy, mint a többi babatársa. Aztán akkor - sajnos - beigazolódott a gyanúm, de így legalább megvolt a baj, és meglett a kezelés. Most is az jött, hogy miért hasonlítom másokhoz... mert ez egy kiindulópont. Mindegy, asszem ez nem fog eltántorítani.
A bölcsiben már többször jelezték, hogy valami nem oké. Természetellenesen gátlásos, nem beszél bent, néha darabos a mozgása, vannak furcsa dolgok, ami miatt Ők javasolják, hogy nézessük meg egy neurológussal, és ha ott minden rendben van, akkor esetleg egy pszichológussal. Eddig, ha itthon beszéltünk erről Apával, végül mindig arra jutottunk, hogy itthon teljesen a korának megfelelő (de tényleg), biztos csak nagyon gátlásos. Szóval, hagytam magam meggyőzni, mert én is így akartam hinni, de a kérdés, a kétely mindig bennem van, mert valamit érzek, hogy valami nem "normális", valami van... most jött el a pillanat, hogy nem várok tovább, és nem hagyom magam "lecsillapítani".

Keresek egy jó neurológust, és megnézetem a gyereket. Baja ebből nem lesz - talán -, és ha csak megnyugtatnak, hogy minden rendben, akkor jó. Ha meg valami mégis van, akkor inkább minél előbb derüljön ki.

Apa érthető okokból tajtékzik, ha a neurológus szóba jön: 5 hónapos korában el kellett vinnünk Angit egyhez, aki közölte, hogy agydaganata van. Be kellett azonnal feküdni vele az egyik gyermekkórházba (még cuccokért sem jöhettem haza), és két nap múlva kaptunk csak CT időpontot... azt az ellenségemnek sem kívánom, amit az alatt a két nap alatt átéltünk, és bár nem vagyok hívő, de annyit életemben nem könyörögtem az istennek, vagy ami van... szerencsére teljesen negatív volt az eredmény, de ehhez azon kívül, amit mi átéltünk, a gyereknek is át kellett élnie, hogy elaltassák, láttuk az üvegen keresztül, hogy alig tudták felébreszteni, nem ehetett ihatott nagyon sokáig, stb.... szóval értem Apát. Most mégis azt mondta, hogy bár Ő továbbra is azt tartja, hogy semmi baj a gyerekkel, de mivel sokszor bizonyítottak már az anyai megérzéseim, mellettem áll abban, hogy valahol nézessük meg, de jó orvost keressünk! És csak egyszer, ha nem találnak semmit, akkor sehová máshová, mert az Ő gyerekén nem fognak kísérletezni... hát itt tartunk most.

Szóval, kedves olvasóim: ha valaki esetleg ismer kivételesen jó gyermek neurológust, kérem, írjátok meg nekem, nagyon köszi előre is.

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2009. március 2., hétfő

Bölcsi megint és szobatisztaság éjjelre

Ma két hét betegség után újra nekifutottunk a bölcsinek. Bár volt egy kis konfliktusom a bölcsivel (bizonyos dolog nem tetszett, ahogy intézték, és emiatt úgy gondoltam, hogy a legkorrektebb, ha a vezetőhöz fordulok - ezt meg is tettem, a vége jó, de valahogy nem hiányzik az embernek az ilyen feszültség, "tombolás").
Vikike nagyon-nagyon ügyes volt! Ma már ott is aludt, fél háromkor hoztam el Mindkettőjüket! Olyan büszke vagyok Rá... itthon azért nagyon figyeltem, hogy nem látok-e rajta valamilyen jelet, miszerint "megviselné" a bölcsi, vagy bármi hasonló. De még direkt keresni sem tudok, olyan kis feldobott, jókedvű... :-) Még jobban, mint amikor itthon van velem egész nap. Nagyon jótékony Neki a nyüzsgés, a sok gyerek, nagyon élvezi. Mondta Mariann gondozónéni, hogy ma nem fent a pelenkázón tette tisztába (eddig ugye az volt az egyetlen dolog, ami miatt sírt), hanem lent az ágyon. Így egész nap egyszer sem volt semmiért sem sírás, szépen evett, játszott, jól érezte Magát, a tornateremben is nagyokat hancúrozott (ezt pedig már Angi mesélte el nekem :-D) Szóval, nagyon örülök Neki. Ja, Mariann ma azt csinálta, hogy egész nap, ha valakit tisztázott, behívta Vikit, hogy hadd nézze... hátha így oldódik Benne a pelenkázótól való félelem. Vikike nézte is nagy érdeklődéssel. :-) Holnap megint megpróbálják ott tisztázni, meglátjuk, hogy segített-e a mai "terápia".

Ja, és még valami: Angiról éjszakára is levettük a pelust, mert egyre gyanúsabb volt, hogy ha arra várunk, hogy egyszerűen száraz legyen reggelre, az sosem fog megtörténni (ahogy délutáni alvásnál sem történt meg, hanem le kellett venni egyszerűen, mert ha rajta hagytuk, akkor belepisilt, mert lusti - ahogy levettük, délutáni alvára már szobatiszta is lett.). Na, az éjszakai levétel utál első két éjszaka száraz pelussal kelt - anyunál volt ez (ott voltunk hétvégén). Tegnap éjjel azonban kétszer is bepisilt, meg már most is egyszer... nem értem. Anyunál totál semmi, ahogy hazajöttünk, akkor meg bepisil. Lehet, hogy itthon mélyebben alszik, és azért? Bár anyunál sem kelt egyszer sem pisilni, egyszerűen kibírta reggelig. :-( Hmmm.... egyelőre tanácstalan vagyok, de várunk, hátha javul a helyzet.

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nosztalgia

Apiéknál voltunk mártonban azon az estén is (2003-ban), amikor ez a kép készült. Éjszakai bográcsozás volt, hú, mekkora bulik voltak azok! Azt nem sajnálom amiért (mindannyiunknak családja lett, költözések, egyebek), de azt azért nagyon sajnálom, hogy már nagyon régen nem mentünk oda, és egyáltalán találkozni is olyan ritkán tudunk.

Kellékek:
háttér: LilyDesign - Freebiespring
maszk: CEWE
angyalka: Kubivet - Minikit
doboz, szív fa: ScrapLandia - I love you
belógó inda, doodle: Anna Anasatova
Betűtípus: Jane Austin
*Kreatív próbatétel

Read Comments
  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...