Tegnapelőtt megbeszéltük Anyával, hogy megvárnak a parkban, mikor hazaérek. Sajnos a tél két nagy hátránya, hogy hideg, és hamar sötét van. Így, mikor leszálltam a buszról és nem láttam rögtön Őket, arra gondoltam, hogy biztos hazamentek már... de nem!Ahogy bandukoltam hazafelé, megláttam Őket a park hátsó részében, a fák között. Azonnal feléjük indultam, közben már hallottam, hogy Angi már kiáltozik felém .” Apa, Apa ne menj el, itt vagyunk!” (egy kicsit irányt kellet váltanom, hogy lemehessek a dombon, és azt hitték, elmegyek). Közben a kis-nagylányom folyamatosan kiáltozott és boldogan szaladt felém "Apa, apa" és a kitárt karjaim közé ugrott. Leírhatatlan érzés volt! És a másik Kismukucs is ott szaladt a nővére nyomában azzal az ingatag mozgásával a kezes-lábas szkafanderében és azt kiáltotta felém „APA”! Akkor, abban a pillanatban már a fellegekben jártam. Még mindig felfoghatatlan, hogy „APA” lettem és a gyerekeim ilyen boldogan fogadnak, mikor hazaérek. Anyára mosolyogtam, miközben repesett a szívem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése