Családunk Krea-tükre

Negyed órája Angi is hányt egy nagyon nagyot, megkezdődött a hasmenés is... görcsben van a gyomrunk, rettegtünk ettől még akkor is, hogy azt mondták, hogy csak széklettel fertőz már ilyenkor, ahhoz meg nyilván nem fért Angi... lehet, hogy már előtte megfertőződött, és idáig lappangott???

???????????

Ááááááááááá......... megint kérünk szépen egy kis drukkot...

Már nem volt erőm este írni, de tegnap hazajöttünk végre a kórházból, Viki amilyen hirtelen lett rosszul kedden este, olyan hirtelen jött helyre (számomra ez felfoghatatlan, ha nem látnám, nem hinném el). Nagyon örültünk Neki. Először ide jöttünk haza, kipakoltunk, én gyorsan hajat mostam, mert már nem bírtam elviselni magam. Aztán mentünk Angiért a Papáékhoz. Ahogy odaértünk, a két gyerek az ajtóban egymásnak esett, és mondogatták, hogy "Agyi" - "Ugika", és úgy ölelték egymást, hogy még fel is borultak. :-D A mamának és nekem folytak a könnyeink a meghatottságtól, a Papát azért gyorsan kértem, hogy hozza a fényképezőt, úgyhogy meg is van örökítve, biztosan lesz belőle scrap-oldal is, mert ezt a pillanatot el kell tenni. Sosem fogom ezt a látványt és érzést elfelejteni, annyira boldog vagyok attól, ha látom, hogy ennyire szeretik egymást. Egyébként a kórházban is Vikinek minden reggel az volt az első szava, hogy "Agyi", mert hallotta a szomszéd ágyakon a többi gyereket, és hirtelen azt hitte, hogy a nővérét hallja. Utána Papáéknál vacsiztunk, lángost sütöttek a hazaérkezésünkre, olyan jó volt, hogy hirtelen nem kellett egyből azzal foglalkoznom, hogy mi legyen a vacsi a családnak!

Este én már fél 10-kor ágyban voltam, szerintem azonnal el is aludtam, és 11 órát sikerült aludnom (hála Apának, aki addig elrendezte a lányokat, hogy én tudjak pihenni, és megterített reggeli várt, mire felkeltem). Délelőtt Angika elment az unokatesójával (Kikiékkel) diavetítésre, mi meg Vikicivel elmentünk vásárolni, mert semmi nem volt itthon. És ma sem kellett főznöm, mert Ildi mama pedig ebéddel várt minket...

Rengeteg segítséget kapok a családunktól, mindkét oldalról. Hihetetlen sokat jelent ez nekünk ilyen helyzetekben is, és még egy csomó szempontból (nem tudnék például dolgozni sem, ha nem így lenne, mert az éjszakákai itthonról dolgozáson kívül, ha nappal is muszáj mennem ügyfélhez, akkor ugye kell felügyelet Vikinek, régebben Anginak ugyanígy). Nem tudunk elég hálásak lenni a három nagymamának és egy nagypapának, amiért olyan odaadóan segítőkészek, és mindig itt van közülük valaki, bármi problémánk van!!!

Sokan szorítottak nekünk barátok, ismerősök is, ezek is nagyon sokat számítanak, jó érzés az embernek, amikor összejönnek a dolgok. Rengeteg levelet, üzenetet kaptam.

Köszönjük!

A tegnap esti rosszulléttel éjfél körül lefeküdtem, majd fél egykor Viki nagyon elkezdett sírni. Periodikusan és keservesen, mint a bélbetüremkedésekor, és az is egyértelmű volt, hogy a hasa. Csak az nem, hogy most csikar a vírus miatt, vagy a megnagyobbodott nyirokcsomók miatt csúszhattak megint össze a belei??? Minden esetre én mindig az utóbbira gondolok (az a biztos, ha a legrosszabbra készülök és azt vizsgáltatom). Azonnal nyomtam a nővérhívót, és kértem, hogy nézzenek utána, hogy nem invagináció-e megint. Ő megnézte, de nem tapintott semmi rendelleneset, dehát egyrészt Ő nővér, másrészt tapintani sajnos akkoriban sem tudták, csak ultrahang mutatta ki. Eltökélt szándékom volt, hogy kiharcolok egy ultrahangot, így kértem, hogy hívja az ügyeletes orvost. Hívta is, de épp egy leukémiás kisfiút rendeztek, modta, hogy később. Aztán Viki pár perc múlva megnyugodott, és visszaaludt. Így szóltam, hogy akkor nem is kell jönni, mert ha az lenne, az nem múlna így el. Valszeg valami görcs volt. Én is visszafeküdtem.

Negyed négykor arra keltem, hogy hánynom kell... jól sejtettem este, én is megkaptam, de mostanra asszem ki is hevertem. Legalábbis már nagyon jól vagyok. Igaz, hogy napközben el akart küldeni a nagyviziten a doki (azt mondta, hogy vagy hazamegyek, vagy át a felnőtt belgyógyászatra), de mondtam, hogy adjanak egy kis időt, és rendbejövök. Hát, nem mondom, hogy nem voltak pokoli pillanatok, úgy rendezni egy beteg gyereket, hogy közben majd elájul az ember, vagy éppen hányni/hasmenni rohan... de estére azért csak én győztem. :-) Így maradhattam. :-) Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, mert a felnőtteknél sokkal könnyebben lefut, mint a gyerekeknél. És különben is, elpusztíthatatlan vagyok. :-)

Délelőtt levették megint az infúziót... na, ezek után nem sokkal újra jött két fosi, meg egy hányás. Levittem levegőzni, az is jót tesz. Aztán délben sikerült elaltatni, bár enni-inni nem igazán akart, így még elég rossznak tűnt a helyzet. És itt jött a nagy csoda! Aludt vagy három órát, Ő a kiságyban, én a széken az ágykeretére fektetve a rongybabáját, arra meg a fejem. És mire felkeltünk, mindketten SOKKAL jobban voltunk. Apa pont megjött (szigorúan csak szabad levegőn, a szobába nem jött be), így lementünk kicsit megint a levegőre motorozni. Vikinek azóta egy két fosija volt csak, de azok is elenyészők ahhoz képest, amit evett/ivott. Merthogy elkezdett nagyon jól enni és inni is! Most estére ki is szedték a kanült, abban a reményben, hogy már nem is fog kelleni, mert csak akkor teszik fel éjjel újra, ha nem iszik, és 3 dl-eket fofik... ez meg kizárt.
Most aludt el, ez nagyon durva Nála, Ő 8 körül legkésőbb már aludni szokott. De úgy fel volt dobva, meg olyan jó kedve volt, hogy nem bírtam elaltatni. És olyan jókat evett.

Most elkezdtem reménykedni, hogy ha éjjel nem lesz semmi, és holnap is ilyen jól lesz, akkor hátha holnap délután hazamehetünk...

Két fontos dolgot elfelejtettem: a vírus az elég jól ismert rota-vírus. És ami még nagyon fontos nekem, hogy itt érdekes módon nem jött ki a kanül (vagy branül vagy mittomén, hogy is kell hívni), pedig itt is én vagyok a gyerek anyja, és a gyerek itt is ugyanolyan eleven, mint a Madarászban volt... lehet, hogy mégis a bekötéssel volt a baj??? Mindegy már, csak ez nekem nem volt mellékes, mert kicsit marcangoltam magam emiatt...

És már kicsit hányingerem van... de remélem, ez csak a vacsi-saláta miatt, vagy csak már bebeszélem...

Úgy nézett ki a mai napunk, hogy már egyenes az út ahhoz, hogy pár napon belül kimehessünk... aztán délután (a semmi után) egyszer csak jött egy fosi... és még egy és még egy, végül másfél órán belül 7! Aztán egy hányás, még egy hányás, még egy fosi... eddig ez a mai mérleg, most újra infúzión lógunk. Pedig délben már levették, és úgy tűnt, hogy már "csak" azt kell elérni, hogy fenn tudjuk tartani az infúziós állapotot simán is evéssel, és főleg ivással (ezt folyamatos vérvétellel ellenőrzik egyébként).

Aztán szóltak, hogy ha rosszul vagyunk (mármint a szülők), akkor jelezzük, mert egy anyuka elájult egy mosdóba, egy apuka meg a folyosón. Az ágyszomszédunk szülei már betegek... kicsi az esély, hogy megússzuk.
Ezért Apát ma megkértem, hogy ne jöjjön. Ha hoz cuccot, akkor kimegyünk és szabad levegőn átadja, kint láthatja Vikit is (ha nincs infúzión, akkor kimehetünk sétálni, mert a levegő fontos). Amúgy meg ne jöjjön, ha esetleg eddig nem kapta meg, hátha még megúszhatjuk. Annyira nem szeretném, ha Angi is elkapná, meghát Apát is jó lenne megóvni.
Ja, és még egy jó oldalát találtam a dolognak: most eszek lelkiismeret furdalás nélkül. Minek koplaljak, úgyis ki fog jönni, attól nem hízok. :-D

Tegnap este szokásosan telt az este, vacsiztatás, fürdetés, meseolvasás... na, pont ekkor történt, hogy Vikici minden átmenet, rosszullét és egyéb nélkül egyszer csak egy óriásit odahányt a könyve elé az ágyába... hirtelen reagálni sem tudtam úgy ledöbbentem, mert semmi jele nem volt, vidáman telt előtte az este. Látva a "termést" azt gondoltuk, hogy csak egy gyomorrontás, mert egyértelműen látszott, hogy a vacsira főzött finomfőzeléket nem rágta meg rendesen. Nade végül rá kellett jönnünk, hogy itt valami másról van szó. Ugyanis hajnali 3-ig ez így ment. Ha adtam egy korty vizet, kijött. Ha adtam egy korty teát, kijött. Próbáltunk homeos hányingercsillapítót, B6 vitamininjekciót, mindent, ami csak eszembe jutott. És minden pont így vissza is jött. Hajnali háromra már támolygott a gyerek úgy legyengült, és bevonatos lett a nyelve is, egyértelműen látszott, hogy kezd kiszáradni.

Fogtuk, felöltöztettük, és bevittem a Madarász kórházba, mert tudtam, hogy kedden az az ügyeletes. Nem volt kérdés, vagy felvétel, automatikusan fel is vették, és kötötték rá az infúzióra (miközben a felvételi bürokratikus doksikat írták, Viki megint hányt). :-( A felvevő orvos dilemmázott, hogy felvegye-e, mert ha valakinek hasmenése is van, akkor nem mehet oda, a Lászlóba kell mennie. Vikinek nem volt még, de sejtette, hogy lesz. Végül amellett döntött, hogy oda felvesz. Első körben elküldött egy hasi ultrahangra, hogy az invaginációt azonnal kizárhassuk (ugye, mivel nálunk az bármikor újra megtörténhet). Szerencsére nem is volt, bár meglepett volna, ha lett volna, mert a tünetek abszolút nem arra utaltak (már rutinos vagyok ebben).

Bekerültünk egy olyan szobába, ahol volt rajtunk kívül egy nagyfiú, és még két kicsi, akiknek tüdőgyulladásuk volt! Nagyon ideges voltam, más se hiányzott, mint hogy vírust cseréljenek. Ekkor ugye már egy teljes éjszaka egy szemhunyást sem aludtam. A wc-bejárat melletti ágyat kapta Viki, amihez volt egy szék, én azon ülhettem. Asztal, hogy lehajtsam a fejem nem volt, az éjjeliszekrényen próbálkoztam - pár percet így is sikerült hunynom, de többet nem. Arra is rájötem, hogy tudok úgy aludni, hogy közben símogatom Vikit és nem támasztom meg a fejem. De már ekkor eléggé ki voltam purcanva, és hol volt még az este, sőt ki tudja, hány ilyen éjszaka vár még ott rám? Reggel bejött Apa, felváltott, elszaladtam haza cuccokért, majd vissza.

Aztán jött az, hogy Vikinek a hányás teljesen elmúlt, viszont elkezdett menni a hasa. Én ennek örültem, mert szerintem az még mindig jobb, de tartottam tőle, hogy átdobnak a Lászlóba... de nem... egy darabig, de erről később. Naszóval, Viki ettől olyan jókedvű lett, hogy egyszerűen nem bírtam Vele, és kitornázta a kanüljét (már az is nagy dolog volt, hogy az ágyban tartsam, aki ismeri, tudja, hogy miért). Hiába szóltam, elhanyagolták a kérdést, és mire végül leszedték, a gyerek teljes kézfeje, csuklója és alkarja megaduzzadt és kőkemény lett, ugyanis oda folyt az összes folyadék. Eldurrant az agyam, szóvá tettem. Erre a nővér beszólt, hogy én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam, hogy ne használja a kezét... ha valaki tudja, hogy egy alig 17 hónapos, baromi aktív és egy percig sem egy helyben maradó gyereket hogy lehet arra rábírni, hogy a jobb kezét ne használja (arra sikerült, hogy ne szedje darabokra csupa kíváncsiságból az egész tákolmányt), az mesélje el nekem. Erre az volt a válasza, hogy foglalkoztatni kell. Tényleg? Van ennyi idős ilyen gyereke? Foglalkoztatta már 9 órán keresztül megállás nélkül úgy, hogy egy pillanatra se tudjon a jobb kezével bíbelődni??? De akkoris ám, ha pisilni megy, egy keze maradjon a gyereknél felügyeletre... ó, először ezen akadtam ki.

Aztán egész napos rohangálás után sikerült elintéznem (és még ki is fogtam, hogy szabad), hogy bemehessünk jó pénzért az alapítványi szobába. Végre már költözhettünk volna is, ott esélye lett volna a gyereknek aludni végre (merthogy itt a zajban képtelen volt), és a kósza vírusoktól sem kellett félni. Erre a már fent említett "jóindulatú" nővér közölte, hogy mi az, hogy mi oda fel akarunk menni, mert ott nem lesz orvosunk, ha nem kérünk fel valakit, és nem egyeztetjük, stb. Na, erre már teljesen eldurrant az agyunk - ekkorra ugyanis már Apa is újra ott volt velünk: közöltük, hogy oké, ezt nem csináljuk tovább: ha ott nem lesz orvosunk, hülyék leszünk kifizetni ennyi pénzt érte. A jelenlegi helyen pedig nem maradunk, mert ott nincsenek meg a gyerek gyógyulásának a feltételei, hazavisszük saját felelősségre, és elvisszük máshová. Oké, akkor Ő hívja az orvost, igen, külön megkérném rá, kedves hölgyem.

Doktorúr bejött, szelíden, intelligensen megkérdezte, hogy mi a probléma. Elmagyaráztam Neki, hogy a gyerekem szempontjából mit érzek ellentmondásosnak, és mi a gondom (fentiek). Erre közölte, hogy miért ne lenne nekem meg ugyanaz az orvosom ott (és a nővér is, akinek emiatt ugye egy emeletet fel kellett volna jönnie hozzánk, asszem inkább ez volt a baj), és indult a kartonunkért, hogy átnézze. Visszajött, és kérdezte, hogy tényleg volt hasmenés? Igen, addigra már háromszor is. Hát akkor nem is maradhatunk ott, se lent, se fent (ahogy én azt már reggel sejtettem). Egyeztetett a László kórházzal, hogy jöjjünk át. Megkérdeztem, hogy ugyan, ha ez a konfliktus nincs, akkor mikor és ki vette volna észre, hogy nekünk át kell mennünk? Erre a válasz az volt, hogy "erre nem tudok válaszolni".... ....Így nem saját felelősségre hagytuk el a Madarászt, de megint nem jó élényekkel. :-(

A László számomra mérföldkövekkel jobb. ugyanúgy hárman vagyunk és ugyanúgy szék van csak a gyerekágy mellett, de itt legalább le tudok tenni egy pokrócot a földre, hogy ráfeküdjek, mert a higiénés körülmények vannak olyanok. És pontosan ugyanolyan betegséggel fekszenek a szobánkban a többiek, így nem fogjuke egymást megfertőzni. Úgy egyáltalán, abból, amit most látok, a két kórház eddig összehasonlíthatatlan.

Mostanra amúgy Viki egyre jobban van. 1 hetes benntartózkodást "jósoltak", de ha ilyen ügyes marad, hamarabb is mehetünk szerintem. Mostanra már a hasmenés is elmúlt (mára, eddig kopp-kopp-kopp), és nagyon jól evett este. Elaltatni nagyon nehezen tudtam, mert már annyira fáradt volt, hogy pont azért nem sikerült (vagy ha végre sikerült volna, tuti, hogy valaki felkeltette). Végül a babakorában alkalmazott tartással jött össze. Pfuuuu... ez is megvan.

Nemrég volt itt a nővérke, újabb adag infúziót kötött be Neki. Azt hittem, ma már nem kap többet. De állítólag egész éjjel menni fog.

Na, most megyek. Utoljára tegnap reggel 5:59-kor aludtam, asszem itt az ideje... még mindjárt feltesznek Vikinek egy pisizacsit, aztán leterítem a padlóágyra a plédlepedőmet, és gyorsan alszok egyet, amíg lehet, mert ki tudja mit hoz az éjszaka.

Szép álmokat!

Hmmm... egyszer írtam már erről, aztán kitöröltem, mert úgy voltam vele, hogy rossz nyelvek ne csámcsogjanak a gyereken... most mégis leírom, mert hátha van valakinek valami jó ismerőse.
Angikánk mekóniumos magzatvíz miatt kisebbfajta oxigénhiánnyal született, amiből aztán hipotónia lett. Hónapokig hordtuk Dévény tornára, mára úgy tűnik egy kívülálló számára, hogy teljesen olyan, mint a kis társai mind mozgásilag, mind szellemileg. Sőt! Nemcsak kívülállónak tűnik úgy, hanem többnyire a család is szembenáll velem, ha szóba hozom, hogy bármi nem stimmelhet Vele... márpedig ez így volt azelőtt is, hogy kiderült végre (miután hordtam mindenféle vizsgálatra, mert akkor is éreztem, hogy valami nem oké), hogy a hipotónia miatt nem mozgott úgy, mint a többi babatársa. Aztán akkor - sajnos - beigazolódott a gyanúm, de így legalább megvolt a baj, és meglett a kezelés. Most is az jött, hogy miért hasonlítom másokhoz... mert ez egy kiindulópont. Mindegy, asszem ez nem fog eltántorítani.
A bölcsiben már többször jelezték, hogy valami nem oké. Természetellenesen gátlásos, nem beszél bent, néha darabos a mozgása, vannak furcsa dolgok, ami miatt Ők javasolják, hogy nézessük meg egy neurológussal, és ha ott minden rendben van, akkor esetleg egy pszichológussal. Eddig, ha itthon beszéltünk erről Apával, végül mindig arra jutottunk, hogy itthon teljesen a korának megfelelő (de tényleg), biztos csak nagyon gátlásos. Szóval, hagytam magam meggyőzni, mert én is így akartam hinni, de a kérdés, a kétely mindig bennem van, mert valamit érzek, hogy valami nem "normális", valami van... most jött el a pillanat, hogy nem várok tovább, és nem hagyom magam "lecsillapítani".

Keresek egy jó neurológust, és megnézetem a gyereket. Baja ebből nem lesz - talán -, és ha csak megnyugtatnak, hogy minden rendben, akkor jó. Ha meg valami mégis van, akkor inkább minél előbb derüljön ki.

Apa érthető okokból tajtékzik, ha a neurológus szóba jön: 5 hónapos korában el kellett vinnünk Angit egyhez, aki közölte, hogy agydaganata van. Be kellett azonnal feküdni vele az egyik gyermekkórházba (még cuccokért sem jöhettem haza), és két nap múlva kaptunk csak CT időpontot... azt az ellenségemnek sem kívánom, amit az alatt a két nap alatt átéltünk, és bár nem vagyok hívő, de annyit életemben nem könyörögtem az istennek, vagy ami van... szerencsére teljesen negatív volt az eredmény, de ehhez azon kívül, amit mi átéltünk, a gyereknek is át kellett élnie, hogy elaltassák, láttuk az üvegen keresztül, hogy alig tudták felébreszteni, nem ehetett ihatott nagyon sokáig, stb.... szóval értem Apát. Most mégis azt mondta, hogy bár Ő továbbra is azt tartja, hogy semmi baj a gyerekkel, de mivel sokszor bizonyítottak már az anyai megérzéseim, mellettem áll abban, hogy valahol nézessük meg, de jó orvost keressünk! És csak egyszer, ha nem találnak semmit, akkor sehová máshová, mert az Ő gyerekén nem fognak kísérletezni... hát itt tartunk most.

Szóval, kedves olvasóim: ha valaki esetleg ismer kivételesen jó gyermek neurológust, kérem, írjátok meg nekem, nagyon köszi előre is.

Ma két hét betegség után újra nekifutottunk a bölcsinek. Bár volt egy kis konfliktusom a bölcsivel (bizonyos dolog nem tetszett, ahogy intézték, és emiatt úgy gondoltam, hogy a legkorrektebb, ha a vezetőhöz fordulok - ezt meg is tettem, a vége jó, de valahogy nem hiányzik az embernek az ilyen feszültség, "tombolás").
Vikike nagyon-nagyon ügyes volt! Ma már ott is aludt, fél háromkor hoztam el Mindkettőjüket! Olyan büszke vagyok Rá... itthon azért nagyon figyeltem, hogy nem látok-e rajta valamilyen jelet, miszerint "megviselné" a bölcsi, vagy bármi hasonló. De még direkt keresni sem tudok, olyan kis feldobott, jókedvű... :-) Még jobban, mint amikor itthon van velem egész nap. Nagyon jótékony Neki a nyüzsgés, a sok gyerek, nagyon élvezi. Mondta Mariann gondozónéni, hogy ma nem fent a pelenkázón tette tisztába (eddig ugye az volt az egyetlen dolog, ami miatt sírt), hanem lent az ágyon. Így egész nap egyszer sem volt semmiért sem sírás, szépen evett, játszott, jól érezte Magát, a tornateremben is nagyokat hancúrozott (ezt pedig már Angi mesélte el nekem :-D) Szóval, nagyon örülök Neki. Ja, Mariann ma azt csinálta, hogy egész nap, ha valakit tisztázott, behívta Vikit, hogy hadd nézze... hátha így oldódik Benne a pelenkázótól való félelem. Vikike nézte is nagy érdeklődéssel. :-) Holnap megint megpróbálják ott tisztázni, meglátjuk, hogy segített-e a mai "terápia".

Ja, és még valami: Angiról éjszakára is levettük a pelust, mert egyre gyanúsabb volt, hogy ha arra várunk, hogy egyszerűen száraz legyen reggelre, az sosem fog megtörténni (ahogy délutáni alvásnál sem történt meg, hanem le kellett venni egyszerűen, mert ha rajta hagytuk, akkor belepisilt, mert lusti - ahogy levettük, délutáni alvára már szobatiszta is lett.). Na, az éjszakai levétel utál első két éjszaka száraz pelussal kelt - anyunál volt ez (ott voltunk hétvégén). Tegnap éjjel azonban kétszer is bepisilt, meg már most is egyszer... nem értem. Anyunál totál semmi, ahogy hazajöttünk, akkor meg bepisil. Lehet, hogy itthon mélyebben alszik, és azért? Bár anyunál sem kelt egyszer sem pisilni, egyszerűen kibírta reggelig. :-( Hmmm.... egyelőre tanácstalan vagyok, de várunk, hátha javul a helyzet.

Apiéknál voltunk mártonban azon az estén is (2003-ban), amikor ez a kép készült. Éjszakai bográcsozás volt, hú, mekkora bulik voltak azok! Azt nem sajnálom amiért (mindannyiunknak családja lett, költözések, egyebek), de azt azért nagyon sajnálom, hogy már nagyon régen nem mentünk oda, és egyáltalán találkozni is olyan ritkán tudunk.

A zenei stafétához kerestem egy régi képet... ekkor szépen sorban előjöttek a 2002-es képeim, és enyhén szólva szembesültem a változással. :-( Persze, az ember tudja, hogy miben és milyen irányban változott x év alatt, de így viszontlátni valahogy nagyobbat üt.
Ezt a képet kiragadtam, hisz tudom, hogy ezt anno is szerettem... és egyből eszembe jutott Kubivet egy új maszkja, amit pont ma töltöttem le, a kettő számomra totál egybevágott... aztán a többi már jött magától.
Ez valami olyasmi most tőlem, ahol ígéretet teszek saját magamnak? Vagy ösztönzöm magam? Nem is tudom... de hátha előre visz... persze, tudom, a külső nem minden. De mindenkinek van egy elvárása önmagával szemben, és ez az elvárás nekem nagyon nem egyezik most azzal, ahogy jelenleg kinézek. Most, hogy talán majd könnyebbedik az életem, hogy nem éjjel kell dolgoznom, itt az ideje, hogy egy kicsit már magamra is odafigyeljek. Hajrá Bea :-) !!!

Ezt a verset már nagyon régen szerettem volna megszkreppelni, és pontosan ezzel a képösszeállítással. Végre ez is eljött (igaz, egy hétig dolgoztam rajta szinte). Megint egy talonban lévő inspiráció megvalósult végre - a baj csak az, hogy sokkal lassabban tudom őket kialkotni magamból, mint ahogy jönnek újabb és újabb ötletek... még az a szerencse, hogy jegyzetelem őket).

Naszóval. Ő lenne az! (A fotózás most is naggyon sz...rul sikerült... én nem tudom, annyiféleképpen próbáltam már, nekem valahogy sosem az igazi lefotózni a kész alkotást - közben újra próbáltam fotózni, az a zöld rondaság a tetején természetesen nem tartozik az oldalhoz, csak azzal fogattam hirtelen egy kartonhoz.)

Az alap Bazzil karton (alatta a rózsaszín betét Lidl-s). Az oldalon egyébként Vikicivel egy pocakos képem van (háttal előttem Angi látszik, így teljes számomra, hogy valahol Ő is ott legyen, de azért csak kicsit, mert ez az oldal most Vikici albumába készült.

Bal oldalon a bordó kartonból a minta úgy készült, hogy fogtam egy sarokminta lyukasztót, leszedtem róla a sarkazót, és szépen egymás mellé ütöttem a lyukakat. Mivel a másik felén a félkörör rész is nagyon tetszett, ezért került az is fel az oldalra. Közé egy csillogó gyöngysor került, amit Kláritól kaptam (még egyszer köszönöm szépen). Fent a kis szívek a valentine kitből vannak, rajtuk - szintén a kitből - piros folyékony gyöngy. Az "Ú" betű alatt lévő szívecskét a valentin digi-kit-ből nyomtattam, a címet szintén nyomtattam. A kis pillangókat nemrég vettem az auchanban 300 Ft-ért (még van vagy 6-szor ennyi az íven, mindenféle színekben).

A szitakötők is az egyik kitből vannak, de most már nem is tudom, melyikből... amúgy kaparós matrica, ugye milyen szép? Az idézet Jucától (köszönöm), nyomtattam. Alatta harmonikaszerűen hajtva, pauszra nyomtatva szerepel a vers. Ha össze van hajtva, egy szívecskés kis csipesz fogja össze.

A kép felső sarkában három Bricostore-os virág, közepükön strassz. Ja, a képeket formavágó ollóval vágtam ki, krétáztam a szélüket. Hú, ezt felejtettem el, az egész oldalt körbe akarom krétázni fehérrel... na de fotózni ezért már nem fogom újra, az tuti.

Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint a szellő jelzi
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a világ,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

Ma be kellett mennünk Vikivel az ügyeletes kórházba (Bethesda). Volt ugyanis egy olyan gyanúm, hogy ráment a fülére az influenza. És sajnos tényleg. :-( Középfül-gyulladása (is) van most már. Király!
Viszont legalább nem szúrták fel Neki (tavaly áprilisban mindkét fülét szúrták, mikor 1 hétig kórházban voltam Vele - szörnyű volt, mivel még lefogni is nekem kellett, és 5 hónapos volt az egész gyerek :-( Úgy látszik, ezt a füles dolgot leörökölte tőlem szegénykém, ez az Ő formája, nemhogy valami jót örökölne :-) ). Kezeljük, egy hét múlva kontroll.
Angika talán lassan alakul. Bár időnként a láza még Neki is felszökik.
Én nem tudom, hogy vagyok. :-) Ugyanis úgy tűnt, mintha én már mennék ki belőle, de most meg jönnek azok a tünetek, amik az elején voltak: nehéz fej és társai (lehet, hogy ezt inkább a káposztalé okozza? :-D).

Más! Most, hogy új frizurát találtam ki magamnak, rájöttem, hogy már megint leér majdnem a derekamig, ha kihúzom. Hihetetlen, Viki születése előtt tök rövidre le volt vágatva... azon gondolkodom, milyen üzletet kéne ebből kihozni. :-D Mert sűrűsége is van, és eldobni vágáskor ennyi hajat, vétek... ja, attól persze nem kell félni, hogy hamarosan eljutok a fodrászhoz... majd maximum a következő évszázadban. :-D Addig még nő újabb fél méter. :-D - ez abszolút nem tartozik ide, csak úgy eszembe jutott, most úgy sziporkáznak a gondolataim, biztos az eseménydús nap teszi.

Apa szokott időnként írogatni - általában értelmes dolgokat. :-) Ezúttal egy kicsit rendhagyó lett, dehát a téma mindenki életében napi szinten ott van - rmélhetőleg... :-) Mindennkinek vannak olyan pillanatai, amikor morbid dolgokat "alkot", Apának most ilyen volt, én jót nevettem. Ugyanis azt láttam, hogy nagy gondolkodó fejjel sietve szalad a jegyzetfüzetért, azt gondoltam, valami mást ír, de hogy ír, azt tudtam. Mikor megmutatta, hangos röhögésben törtem ki... (akit megbotránkoztat, attól elnézést, engem nem.).

Valami

Valami bújkál bennem...
Valami rossz, valami idegen...
Valami sötét, bűzös,
Valami, ami kikívánkozik.
Valami romlott, e világra való
Valami csúf, valami undorító.
Mely riaszt, s jobb, ha kint van
S elnyeli az örök sötétség
Honnan nem szabadulhat...
Irány a wc, ihletem van!

Évától kaptam ezt a díjat. Nagyon megtisztelő, köszönöm szépen! :-)

A díjhoz tartozik egy vallomássorozat is: öt függőségemet kell beismernem (ezzel a Zsuzsinak még fennálló tartozásom is letudom, ugye Zsuzsi?):

1. Családom: Ők az életem! Nincs ezen mit magyarázni.
2. Alkotás (scrap): leginkább a hagyományos változata tud már kikapcsolni, a digit mostanában egyre nehezebben "érzem".
3. Csoki: jaj, nagyon imádom :-)) De nem is zavar, mert hogy zavarhatna egy olyan függőség, ami jó? Bár időnként - például most is - megvonom magamtól, de azért még a fogyókúrák alatt is igyekszem úgy csinálni, hogy legalább reggel ehessek. Azt ugyanis képes vagyok akár hajnali 4-kor is! És pár napig még csak-csak elvagyok nélküle, de aztán kész, idegbeteg leszek. Egyébként a hasonló függőséggel élőknek megnyugtatásul elmondom, hogy én már fogytam le 25 kg-ot is úgy, hogy MELLETTE ETTEM CSOKIT! Szóval, nem kell lemondani róla!
4. Internet: az a baj vele, hogy már minden fent van, így nagyon nehéz felállni mellőle...
5. kávé: naponta 4-6 lemegy... de kell!
+1: munkám: tudom, hogy ez sokaknak furcsán hangzik, de én nagyon szeretem az enyémet.

Meg kell neveznem öt személyt, akiknek továbbadom a díjat: én viszont ezt nem teszem meg. Nem azért, mert renitens vagyok, hanem azért, mert azoknál már járt, akiknek adnám. Csak azért meg nem írok ide 5 nevet, mert az a feladat... sorry.

Ez egy olyan falidísz, amit időnként megfordíthat, ha már megunta egy felét. :-)

Mivel visszafelé írom most az elmúlt pár napunkat, a heti rossz eseményünk csak most jön: megint betegek a lányok. :-(( Ez egyszerűen már félelmetes. Vasárnap este már teljesen magamat ostoroztam, hogy tuti, valamit nem csinálunk jól, hogy ennyit betegek. Aztán rájöttem, hogy legutóbb az antibé után (egy hete volt csupán :-( ) elfelejtettem adni Nekik a Pro Gastro Kidet (bélbolyhokat újraépíti, hasonló, mint a Nurofen, de szerintem jobb). Annyira a vitaminokra és egyéb immunerősítőkre koncentráltunk, hogy pont ez kimaradt, pedig még mondtam is Apának, hogy ha lemegy az antibé-kúra, akkor el ne felejtsük. Na, innentől kezdve már okot is találtam az önostorozásra...
Hétfőn levittem a lányokat a dokinénihez. Elég durva állapotban vannak (persze éjjel is láz és egyebek), Anginak gennyes a jobb oldali mandulája, tüszős mandulagyulladás. Legutóbb az Ospen 400-at kapta (ugye, alig egy hete), ami állítólag pont a legjobb a tüszős mandulára... a doktornéni közölte, hogy ez minden irodalmi adatot meghazudtol, hogy azután valakinek ez legyen a baja. :-( Így most másik gyógyszert kapott (Aktil Duo).
Vikinek pedig tiszta hurut a tüdeje, Ő Amoxicillint kapott. :-( (Hétvégén kezdett el hörögni meg taknyolni, még csak nem is az, hogy vártunk volna az orvoshoz menéssel, egész héten tünetmentes volt.)

Meggyóntam a doktornéninek, hogy szerintem én vagyok a hibás a Pro Gastro Kid miatt... és azt mondta, hogy sajnos ez azon nem múlik, ugyanis 50-féle vírus kering most. :-( Azért egy kicsit jó volt a lelkemnek, hogy nem az én figyelmetlenségem miatt betegek a lányok, talán mégsem vagyok annyira rossz anya. :-O Leckének pedig jó nekem, hogy jobban oda kell figyelni!

Az azért akkor is kétségbeejtő, hogy ennyit betegek. És milyen a sors, pont most tudtuk meg egy ismerősről, hogy mágnesterápiával és talpmasszázzsal foglalkozik. A mágnesterápia nagyon jó a gyerekek immunrendszerére is, ezt hallottam. El is döntöttük, hogy kezeltetni fogjuk a lányokat hetente egyszer-kétszer, hátha akkor kevesebbet lesznek betegek (tegnap már voltunk is egy próbakezelésen).

Egyelőre azóta sem túl jó az állapotuk, azaz eléggé rabszodikus. Ma például délelőtt nagyon jól voltak, annyira, hogy együtt játszottak, én meg mivel dolgozni azért a ricsaj mellett mégsem tudok, a konyhában a pulton alkottam, mikor már végeztem a házimunkával. :-) Így Őket is szemmel tudtam tartani, de mégsem töltöttem tétlenül az időt. :-) Ha kész lesz, majd megmutatom. ;-)
Délután alvás után viszont mindketten lázasan keltek fel, és nagyon nyűgösen. Szóval még nagyon labilis ez az állapot. :-(

A Zuram hallani sem akar róla, sőt haragszik érte, hogy mit majmoljuk mi az amerikaiakat, meg csak üzleti fogás ez is, meg különben is nálunk Bálint nap van febr.14-én.
Viszont, mivel legutóbbi (és egyben első) próbánk egy kettesben eltöltött napra meghiúsult a lányaink betegsége miatt, ezért készültem egy merénylettel. Megbeszéltem titokban a Papáékkal, hogy szombaton délután megjelennek nálunk (délelőtt vendégeink voltak Éváék személyében), és közlik, hogy elviszik a gyerkőcöket, és csak másnap hozzák vissza, hogy kicsit magunk lehessünk. Hú, hányszor szóltam el majdnem magam! Aztán végül mégis sikerült, Apa meg is volt döbbenve, örült is.
Éééééssss elment a család, itt sápítoztunk, hogy máris hiányoznak, majd én elrohantam a Lidl-be, mert a hirtelen sokkra tiramisut akartam enni, és ahhoz csak babapiskóta nem volt itthon... aztán apa tévézett, én neteztem, lézengtünk, nem találtuk a helyünket... aztán NEKIÁLLTUNK KISVAKONDOS ÉS MAJÁS KIRAKÓKAT ÖSSZERAKNI, KERETEZNI ÉS A GYEREKEK SZOBÁJÁT KIDÍSZÍTENI! Ez halál komoly, meg is van örökítve a folyamat. (majd meg fogom szkreppelni). Nagyon hiányoztak, nem tudtuk igazán kihasználni.

Na jó, persze, ezek után volt összebújás is, de csak így tudtunk pótolni a lányok hiányát. :-) Jó, nem? :-)

Pénteken nem úgy volt, ahogy én következtettem. Ugyanis azt mondták, hogy pénteken már nem altatunk ott, hisz utána jön a hétvége, és akkor meg itthon, ami megzavarja a gyereket. Majd hétfőn. Végül is mennyire logikus is ez! Arra már nem emlékeztem, hogy Anginál milyen napra esett az első ottalvás, csak úgy következtettem, hogy ha csütörtökön már "megnézte" az ágyát, akkor pénteken biztos ott is alszik. Még egy dolog, amiből azt látom, hogy tapasztaltan, a gyermek lelkére is odafigyelve és számomra teljesen jól elfogadottan szervezik a dolgokat a bölcsiben.
Az ágyat persze megint megmutatták Neki (én pedig megint kukucskáltam ebéd alatt). Egyszer csak jött ki Mariann gondozónéni, és mondta, hogy nézzek be, ezt látnom kell: az én kis izgága lányom hason fekve alvásra készen feküdt a kis ágyában. :-) Ha hagytuk volna, simán elalszik - persze, ahogy meglátott, azonnal felugrott. :-)) Egyébként ma megint nagyon jókedvű volt, jól érezte Magát, csakis a pelenkázón volt sírás, de már ott sem annyira, mint tegnap. Ha néha ment az ajtóhoz, és mondta, hogy '"anya", akkor valamelyik gondozónő hívta játszani, és most is ennyiben kimerült az utánam vágyakozása. Azt hiszem, bizonyos szempontból nagy szerencse, hogy mindegyik lány után olyan hamar kellett dolgoznom, és sokat voltak nagyszülőkkel, nem most kell szembesülnie vele, hogy nem csak mellettem van élet, ami az Ő kis dolgát nagyban megkönnyíti, a lelkét kevésbé töri össze.
És ekkor jött még a következő meglepetés. Mivel Apa pénteken előbb jön haza, és egyébként sem tudtam volna aznap már nappal dolgozni, mondtam Anginak, hogy ha akar, Ő is jöhet velünk haza, nem kell ott aludnia. És az én "nagy" lányom közölte, hogy nem jön haza! :-O Szépen visszavonult, levette a szandiját és lefeküdt. Ő, aki amúgy is utál délután aludni. Hihetetlen volt, kicsit még meg is sértődtem, de azért örültem is, hogy ennyire szeret ott lenni. Mondjuk ebben szerintem a megszokása is benne volt (eszméletlenül fegyelmezett kislány amúgy is): Ő ahhoz szokott, hogy a bölcsiben ebéd, utána alvás, majd uzsi és játék, és csak akkor jön haza - és mivel ehhez van szokva, megzavarta ez az új lehetőség. Nem vagyok pszichiáter, de valami ilyesmi zavart láttam Rajta, és hát csak az enyém, asszem ismerem elég jól. :-)

Viki jele őzike lett (mivel a jelekből kifogytak, ezt én találtam ki, ha már Bambi csoportba járnak). Bár a szekrényre a jeleket a gondozónők szokták elkészíteni, most magamra vállaltam, és ez lett belőle:

Nagyon meghatározó, és mozgalmas ez a hetünk. Vikicivel elkezdtük a bölcsit, ami ugye nem kevés izgalommal jár...
Angival fog egy csoportba járni szeptemberig (itt vegyes csoportok vannak), akkor pedig Angi átmegy az oviba. Ez azért nagyon nagy könnyebbség - ha már ilyen korán bölcsibe kell vinni, legalább ennyivel könnyebb Neki, hogy Vele van a nővére. Azt hiszem, ez így még könnyebb, mintha kicsit nagyobbként vinném, de tök egyedül lenne - illetve a családból egyedül.
Mivel nem volt időm minden nap írni, hogy mik történtek, most megpróbálom összefoglalni, bár nem tudom, hogy sikerülni fog-e, mert annyi mindent akarok mesélni. :-)

1. nap: hétfő:
Itt úgy van a szokás, hogy első nap még csak egy órára megyünk be, a gyerek is és a szülő is. Ez 9-től lenne, de mivel nálunk ugye Angi miatt speciális a helyzet, mi már fél 9 előtt ott voltunk (fél 9-kor van a reggeli, és akkorra szoktunk menni), és így is 10-ig maradtunk. Nagyon jól érezte Magát Vikici, de ennek még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, hiszen ez Neki olyan volt, mintha elmentünk volna egy játszóházba: ott volt a nővére is, én is, és még egy csomó játék, meg gyerekek.

2. nap: kedd:
Na, ekkor már 2 óra lett volna, de olyan jól elvolt, hogy mondták, hogy ha gondoljuk, menjünk el Velük a tornaterembe is. Gondoltuk, mert láttam, hogy élvezi, szóval elmentünk. Nagyon jó móka volt, de még mindig nem mérvadó, hisz én is ott voltam (néha jöttek is oda az ölembe kicsit feltöltődni, aztán mentek tovább játszani).

3. nap: szerda:
Az előző napok sikerein felbuzdulva mondták a gondozónők, hogy akkor én lépjek le fél 10-kor... de végül már 9-kor is jónak látták ezt. Ők azt javasolták volna, hogy ne köszöngessek el, ne hívjam fel rá a figyelmet, hogy elmegyek... tudom, hogy sokak szerint ez a jó megoldás, és ebben is változóak az álláspontok, de én ezzel nagyon nem értek egyet! Számomra ez olyan, mintha becsapnám a gyerekeket, és Ők pontosan azért ilyen nyugisak, mert soha nem tettem ezt, mindig elmondtam, hogy mikor hova megyek, mikor jövök és ezt be is tartottam, hogy megbízhassanak bennem, mert kiben másban, ha nem az anyukájukban? Most is odamentem mindkettőjükhöz sorban, és elköszöntem Tőlük. Semmi gond nem volt. Aztán negyed 12-re mentem vissza, Viki örömmel szaladt hozzám, mikor meglátott. :-) De nem olyan öröm volt ez, hogy örül, hogy megszabadul onnan, hanem csak nekem szólt, ahogy akkor is szokott örülni, ha a Papáékhoz megyek Érte. Ekkor azért aggódtam nagyon Angiért... vajon hogy reagálja le, hogy a Hugit elhozom, Őt meg nem? Nos, Angit odahívtam, elmondtam Neki, hogy mi lesz és miért, közölte, hogy jó, adott egy puszit, és visszament. Teljesen el voltam olvadva Tőle és a kis bölcsességétől. :-)

Nos, és a mai nap: Ma már eleve úgy vittem Őket, hogy csak "beadom" Mindkettőjüket, és maradnak, Vikiért megyek fél 12-re. Hú, nagyon furcsa, nehéz, jó..., mindenféle érzés volt, amikor Viki tök boldogan bevonult reggel, abszolút nem érdekelte, hogy én eljövök (persze, egyelőre nem esett még le Neki szerintem a dolog lényege, gyanítom, hogy lesznek még nehéz napjaink). Angitól is elköszöntem, és hazajöttem. 10 körül felhívtam Mariannt (az egyik gondozónő), hogy mi újság. Elmesélte, hogy a pelenkázásnál volt nagy sírás, kérdezte, hogy itthon is pelenkázón pelenkázom-e. Igen, méghozzá elég magason. Valszeg az ottanitól valamiért fél, így most próbálják szoktatni hozzá úgy, hogy tisztázás után még ott maradnak, és nézegetik együtt a pelenkázó körül lévő matricákat... reméljük, hamar túl lesz ezen. Mesélte Mariann, hogy Angi végig ott állt mellettük, míg sírt Viki, és aggódva figyelte. :-)
Ahogy kérték, fél 12-re (illetve kicsit előbb) mentem vissza. Egyből kijött Erika (a másik gondozónő), hogy szóljon, hogy üljek le kicsit, mert megebédeltetik, meg utána megmutatják Neki az ágyát. Akkor is éppen sírt, mert éppen megint pelenkázták, nagyon rosszul esett a szívemnek hallani... de szerencsére - ahogy azt Ő szokta - amint kijöttek a mosdóból, már semmi baja nem volt, szépen leült az asztalhoz a helyére. :-) Persze én észrevétlenül kukucskáltam a függöny mögül, így nagyjából tudtam követni a benti eseményeket. :-)) Ebéd után Mariann odavezette az ágyához, levette a szandiját, és felültette az ágyra, közben magyarázta Neki, hogy ez lesz az Ő ágya. Vikike okosan figyelt... majd mikor Mariann tovább ment a következő gyereket rendezni, fogta magát, lemászott az ágyról, felnyalábolta a szomszéd kisfiú cipőjét, és elinalt vele. :-D Én annyira röhögtem kintről... :-) A mi kis csibészünk. :-) Valahol a terem másik végében kapták el. :-) Ekkor már leültem, és nem kukucskáltam tovább, mert féltem, hogy a röhögés miatt észrevesznek a gyerekek, és felborul a rend. :-)
Pár perc múlva Mariann hozta is ki. :-) Olyan kis édes volt. Mesélte Mariann, hogy Angi addig nem volt hajlandó lefeküdni, amíg be nem takarhatta Ő Vikit, mert ehhez ragaszkodott. :-) Hihetetlen érzés ez a szívemnek, hogy már most így ragaszkodnak egymáshoz, és Angi ennyire okosan komolyan vette, mikor arról beszélgettem Vele, hogy mivel Ő lesz ott Vikivel a bölcsiben, vigyázzon majd rá nagytesó módjára. :-) Istenem, még csak három éves! Félelmetes milyen kis okosok. Angi amúgy is olyan kis gondoskodó típus lesz szerintem.

Holnap az lesz, hogy megpróbálják ott altatni. Ez úgy megy - Angis emlékeimből -, hogy ugyanúgy oda kell mennem ebéd utánra, és ha sikerül elaltatni, akkor jöhetek vissza haza és rendesen délután kell Értük mennem, ha viszont nem sikerül, akkor kiadják, hogy a többi gyereket ne zavarja meg. Majd elmesélem, hogy sikerült. :-) Szerintem mókás lesz, mert Ő itthon még kiságyban alszik, amiből ugye nem tud kijönni... ott viszont simán leszállhat az ágyról... ebből mi lesz!? :-)

És akkor néhány fotó az alábbi albumra kattintva látható az elmúlt napjainkról és a bölcsis létükről. :-)